Az elmúlt héten nagyon sok blog társam bejegyzését olvastam el és próbáltam nyomon követni a hozzá érkező kommenteket, az azokból kialakuló parázs vitákat, újabb gondolatmeneteket, ötleteléseket.
Úgy látom mindenkit érdekelt a technológiai fejlődéssel való lépés tartás, hogy vajon legalább azoknál az eszközöknél amit mi magunk használunk, átlátjuk-e mit tud most, hogy válhat erényünké, mennyivel több egy újabb kiadás vagy egy újabb frissítés az internetről. Azt hiszem abban kimondottan vagy kimondatlanul is, de megegyeztünk, hogy képtelenség számunkra ezeket átlátni. Egy - kettőt használunk rendszeresen, tudjuk is kezelni és tényleg segítségünkre van a munkánkban és tanulásunkban, de ha nem muszáj nem frissítjük a programot, mert az újabb órákba, napokba (kinek mennyi) kerül míg átlátjuk, megtanuljuk. Erre viszont nincs kapacitásunk, mert az is problémát jelent, hogy hogyan válogatjuk ki a megfelelő információkat magunknak a ránk zúduló mennyiségből, hogy a kiválogatottakkal előbbre jussunk. Pedig ahogy a Sulinet kezdeményezéseit tanárként használnunk kellene, így a tanulásban is számos úton járhatnánk még a megszokottak mellett, ha ezt jól megszerveznénk és lenne rá időnk.
Vissza- visszatért a blogbejegyzésekben az időmenedzsment problémája, amit most mi levelező tagozatosok, tényleg aktívan meg is élünk. Próbálunk lépést tartani az iskolai követelményekkel, úgy hogy ezt semmi mást ne befolyásoljon negatívan. De sajnos néha megsínyli valaki vagy valami körülöttünk. Persze bízom abban, hogy idővel rutinná válik majd a feladatul kapott rendszerek működtetése és az írás maga is és így tényleg sok időt fordíthatok majd a tartalomra, a ti felvetéseitek utána járására. Tapasztalom, hogy megszűnik tér és idő ezek használata közben, repülnek a félórák, órák az életemből, pont úgy, mintha egy casinoban ülnék a félhomályban, ahol minden arra játszik, hogy elveszítsem az időérzékemet. A monotón suttogó hangok, az ablaktalan tere, ahol sehol se látok órát a falon. Nem csoda, hogy sokszor esett szó a függőségről.
Emellett a kulturális késéről társadalmon belül és különböző társadalmak között.
Volt szó arról, hogy az internetes kommunikációnk alapja leginkább jelenleg az email, de miért miért üzenünk egymásnak hangüzenetekkel? Hogyan fog ez vajon beépülni a mindennapokban? Rögzül majd annyira, hogy egyszerűbb és ezáltal gyorsabb lesz így az üzenet küldés? Lesz majd viszonylag diszkrét meghallgatási, megnézési formája? Vagy majd mindenki egy fülébe dugott fülhallgatóval ücsörög a közösségi terekben. Nem fogja ez még inkább a távolságot erősíteni a személyes, élő kapcsolatokban? És ami nagyon fontos tényezője lehetne a számunkra, felhasználók számára, többet tud majd adni? Miért lenne jó, ha én látnám is azt, aki most ez esetben nem ír, hanem hozzám beszél? Látom majd a nonverbális kommunikációs jegyeit a kis képernyős okos telefonomon? Vagy majd gazdagabban fejezi ki magát egy "videokamera" előtt, mint ha írna? Beépül majd mindez úgy a mindennapjainkba, mint az email küldés? Ha igen, mi lesz a többi, most használatos kommunikációs eszközünkkel, csatornánkkal? Őszintén mondom, az első félév elején problémát okozott a szemináriumok alatti jegyzetelés sebessége és minősége. Hogy ekkor tudatosult bennem, hogy már írni sem tudok. Számítógépen még nem tudok elég gyorsan, elég pontosan, saját kézzel pedig már nem tudok, annyira elszoktam tőle. Pedig anno szépen a táblára írni is tanultunk. Át is gondoltam akkor, hogy egy átlagos héten megközelítőleg hány sort írok kézzel és milyen célra. Félelmetes, hogy mennyire eltűnik a mindennapokból, szinte észrevétlenül.
De, hogy írjak hasznos felfedezésemről is, az első az volt, mikor kiderült számomra, hogy a Facebook email címemmel és jelszavammal bizony be tudok lépni más felületekre és ezeket össze tudom hangolni. Félelmem volt újabb és újabb passwordok generálása, mert persze felírhatnám mihez mit gyártottam, de nem lenne a gyors használat közben ezeket keresgélni. Úgyhogy én a gyakorlatban ennek örültem először.
De napok óta, talán a második blogbejegyzés írására készülve már más szemszögből olvasom a ti gondolataitokat is. Őszintén szólva -és ezért kérem senki ne haragudjon meg rám- néha izzadtságszagúnak érzem. Ez alatt természetesen a saját írásaimat is értem. A gondolatokat talán nem is, azt gondolom azok megszületnek egymás kommentjeihez, bejegyzéseihez kapcsolódva, de a visszacsatolás szükségessége, azok intenzitása a mennyisége sokszor nekem nem valósághű. Ettől nehezen ösztökél újabb és újabb megnyilvánulásokra. De vajon miért jó ez? Tűnődöm ezen nap mint nap. Mert az én habitusom, az én "beszélőkém" nem ilyen. Ennél sokkal kevesebbet szeretek mutatni magamból. Élő szóban csendes vagyok, írásban sem jellemző rám a terjengősség, sőt, jóval inkább az ellenkezője. Egyáltalán nem érzek késztetést arra, hogy megosszam veletek melyik busz megállóban állok éppen, hogy este melyik filmet nézem meg, hogy karaktereket számlova blogot írjak, független attól, hogy ez az általam választott tanulmányokhoz kapcsolódik vagy sem. Most például a bejegyzésem írása előtt egy cikket fordítottam (Thomas Schubert & Steffen Giessner: The Naked Power, Understanding Nonverbal Communications of Power)
egy referátumhoz, amit most közzé teszek számotokra a Twitteren is, de sose említettem volna senkinek azt, hogy pont ezzel foglalkozom. A végeredményről írtam volna egy emailt a csoportmunkát érintő csoporttársaimnak és természetesen ha összeáll az előadás prezentálom majd, dehát az a végeredmény, nem a tény, hogy csinálom, nem egy köztes eredmény a munka folyamatában.
Biztos vagyok benne, hogy könnyebb a nyitottabb személyiségek, a szereplést kedvelők számára és a produktumuk is sokkal kellemesebb, olvasmányosabb, megragadóbb, emlékezetesebb. Velem talán az a baj, hogy mások élete sem érdekel ilyen felületesen/ vagy ilyen mélységig. Tényleg csak funkcionálisan, a "használható" információk befogadására törekszem. Bár az előző gondolat kapcsán nagy kérdés számomra, hogy ez valójában melyik. Felületes vagy mély? 64 hallgatóval sose kerültem volna kapcsolatban nemhogy a félév során, de azt hiszem a két év alatt sem. Sose tudhattam volna meg semmit a gondolataitokról, a témákhoz kapcsolódó érzéseitekről, véleményeitekről, alakuló, változó tudásotokról.
De mire lehet jó ez a terjedelmes és sok- sok megnyilvánulás? Aminek nincs vége, ahogy az megfogalmazódott a Facebookról szóló filmben "ennek soha sincs vége, ez olyan, mint a divat." Régen egy valaki megírt egy könyvet azt elolvasták ezren, megírt egy színdarabot, azt megnézték ezren, a feltalálók feltaláltak valamit... ezekről mi olvasók, nézők, tanulók, legyen szó bármely aktuális szerepről, értesültünk. "Csak" értesültünk.
Nem gondolkoztak közösen, legalábbis nem ennyien. Tanárok tanítottak, amihez használtak mások által megírt tudásanyagokat. De nem születtek ezáltal újabb irányok, újabb gondolatok, újabb ötletek. Vagy legalábbis nem ennyi. Ma cél, hogy egymás gondolataiba beleszólhassunk. Kiegészíthessük azokat. Cél, hogy több legyen mint a kiindulópont és a kiindulópontkor várt, lehetséges eredmény. Egy mátrix alakul ki, amely itt- ott kicsomósodik és abból újabb és újabb gondolatok születnek, újabb irányt vesznek.
Lehet, sőt biztos, hogy azok közé tartozom (remélem idővel ez múltidővé válik), akiknek csak az jelenti a tanulást, ha rögtön, láthatóan van kézzel fogható eredménye. Miért jó ez nekem? Hogy tanulok konkrétan belőle? Hogy fogom használni? Fogom használni valaha a Secound Life-ot? Soha nem mond, hogy soha alapon megeshet. De azt hiszem, ez már egy új megközelítés és tényleg egy szemléletmód váltás! Bajban vagyok vele és ez is csak ötletelés, hogy miért szükséges ez az egész.
Idővel ha sokat írok, természetes lesz mint a beszéd. Akik írnak, csak a végeredményt, gondolataik végét írják le. Ha itt ülnének és elmesélnék ugyanazt, amit most leírnak, sokkal többet mondanának ugyanarról. És a belelátnánk a fejükbe? Még több gondolat társulna ugyanahhoz a témához. Sőt, sokkal több érzelem. És ha azokba itt- ott bekacsolódhatna más is, mi lenne a végeredmény? Egyre többet írok majd le a gondolataimból, mert muszáj írnom. Ha nem a gyakorlati teljesítését választom a kurzusnak, nem írok le egy árva sort se. De ha igen, azt sem mutatom meg senki, ez egészen biztos. De most írok. Sokszor, sokat, mert a terjedelmesen és sokszor kell írjak. Többet ér majd, mert többet mutatok a gondolataimból, mint ha végeredményről értesítenélek csak titeket. Nézzük csak! Ha például ezt írom: Menjünk fel holnap a János- hegyre. Szóban, azt mondanám: Figyelj, arra gondoltam, holnap menjünk fel János- hegyre, szép idő lesz, sétálhatnánk egyet! Ezt gondolom, mielőtt leírom: Holnap fel kéne menni a János- hegyre. Nem, inkább bringázzunk fel a hegyre, szép idő lesz. Hmmm, mi van ha elered az eső, még nincs itt a tavasz, legyen busz.
Ugye-e hogy mekkora a különbség?
És ti csatlakoztok hozzá, én meg a ti gondolataitokhoz. Amiből születik még egy és még egy és még nyilván valóan sok száz a kurzus végére. Elkezdődik egy véleménycsere az azonos intellektuális érdeklődéseinek síkján. És a közös tudás mindig több!
Várom a Digitális nemzedék elméletekről szóló előadást a felhasználói szokásokról, életkorról és IKT kompetenciáról. Sokban fog kapcsolódni a mai bejegyzéseimhez, úgyhogy remélem, hogy lesz folyamatosság az írásaimban, a számomra érdekesebb részletekkel lesz majd lehetőségem többször is foglalkozni.
