Információtudomány és média a 21. század elején

Napjainkban az információs társadalom a figyelem középpontjába került. Ennek részben politikai okai vannak, hiszen hatással van a gazdaságra, a tanulásra, a munkánkra, az egészségünkre, a szabadidőnkre, az egész életünkre órási hatást fejt ki.

Felgyorsítja a világban zajló globalizációs folyamatokat, de emellett természetesen nem hagyható figyelmen kívül az egyes nemzetek értékrendje és esetükben a szociokulturális háttér sem. Hogy honnan érkeznek a felhasználók, hogyan őrzik meg identitásukat, hiszen lehetnek egyéni szocializációs különbségek (nemcsak az infrastrukturális felszereltségben).

Az ember értékrendje, identitása a szocializáció során alakul, vagyis elsődlegesen a család, másodlagosan a tágabb környezet alakítja. Az egyén folyamatosan sajátítja el normáit, értékeit. De vajon hogyan valósul meg ez a gyakorlatban? Mennyire befolyásol bennünket szüleink értékrendje? Az értékrend milyen szerepet játszik a szülői mintaadásban, és a gyermekek generációjának világképében. Hat-e ránk szüleink haladó gondolkozása, technikához való viszonya? Hogyan tudjuk ezt magunkévá tenni, használni? Hogyan tudjuk ezt tovább adni andragógusként?

Nézzük kicsit tágabbról, találtam egy ide illő gondolatmenetet:

Mi is a nemzet? A konstruktivista nemzetelméletek szerint nem más, mint kulturális termék, amely egyrészt különféle társadalmi csoportok hagyományaiból, narratíváiból, jelképeiből jött létre, hogy másrészt egymással versenyezve emberek határozták meg az állami intézményrendszereken keresztül. A nemzetek létrejöttét nagyban meghatározzák a kommunikációs formák és mintázatok, amelyek az adott nemzettel kapcsolatos elbeszélésekben, jelképekben és magatartásmódok közvetítésében, terjesztésében és társadalmi bevésésében nyilvánulnak meg. (Takács, 2005)

Más felfogás szerint minden nemzet egy bonyolult történeti folyamatban létrejövő szellemi elv és szellemi család; a nemzet elve pedig olyan erkölcsi tudat, amelyet meghatároz a hősi múlt közös emlékezete, az együttélés vágya és a történelmi örökség értékének megőrzése. Mindezek alapján a nemzet integrációs erőt jelent érzelmi és politikai tekintetben egyaránt. A nemzeti hovatartozás olyan érzelmi kötődést jelent, amely a nem önkéntes emberi viszonyok (például leszármazás, rokonság) metaforikus nyelvezetét alkalmazza. S mivel e hovatartozásunkat nem választjuk, egyben érdekmentessé válik. (Wessely, 2005)

Az értékelsajátítás folyamata

Napjainkban tapasztalhatjuk, hogy az információ mennyiségének és terjedési sebessége erőteljesen megnövekedett, a külföldi utazások egyszerűsödtek, valamint az internet és az online kommunikáció révén a fiatalok számtalan különböző életstílussal, felfogással, értékrenddel szembesülnek mind a képernyő előtt ülve, mind közvetlen környezetükben. Ezek az – akár szélsőségekig is elmenő különbségek – egyaránt érzékelhetőek az intézményes keretek között, valamint a fiatalok a szabadidős csoportokban, tevékenységekben.

Kérdés, hogy ilyen sokrétű hatások közepette vajon mennyire érvényesül a szülői értékek átadása? Bizonyos, hogy a gyermekeknek a társadalmi beilleszkedés érdekében el kell sajátítaniuk a korra jellemző kulturális követelményeket, ugyanakkor a szülőkben felmerül, hogy vajon a gyermek akkor érvényesül jobban, ha maradéktalanul átadják nekik értékeiket, vagy igyekeznek inkább értéksemlegesek maradni, vagyis hagyják, hogy a gyermek önmaga döntse el, milyen értékrendet preferál. Középút, amikor a szülő szilárdan közvetíti saját értékeit, ugyanakkor nem utasítja el a többi létező értéket sem.

Az értékelsajátítás folyamatában az egyéni és a társadalmi tényezők egyaránt szerepet kapnak, vagyis személyiség- és szociálpszichológiai tényezők, szempontok érvénysülnek: az identitás kialakulása, minta-modellkövetés, társas tanulás. A gyermekek elsőként a társas környezet értékelő megnyilvánulásaival szembesülnek, s ezek alapján alakítják a saját értékeket. A központi kapcsolatokban tapasztalható minősítések alakítják a gyermek gondolkodását, felfogását. Igaz ez általánosan az értékekre, valamint az egyes értékekre is. A gyermek elsődleges szocializációs közege a család; ám később egyre fontosabbá válik a kortársközösség és egyéb csoportok, intézmények szerepe. A fiatal választásai pedig részben megszabják szociális kapcsolatait is, mivel továbbra is innen érkeznek a minősítések. Szerencsés esetben ezek a minősítések egybecsengenek az egyén értékeivel, és nem okoznak feszültséget. Lényeges tehát, hogy a gyerek felé milyen értékek közvetítődnek, valamint az is, hogy miként tudja eldönteni, melyeket szeretné követni, melyeket tart céljai, jövőképe szempontjából fontosnak, és melyeket szeretné inkább szelektálni. (Csukonyi, 2002).

A szülő tehát annyit tehet, hogy a gyermekek azon értékeket sajátítsák el, melyek hozzásegítik őket céljaik megvalósításához, hogy elsősorban az általuk helyesnek tartott értékeket próbálják meg közvetíteni; ugyanakkor lényeges az igényszint formálása, az önismeret is. A gyermekben így alakul ki az a reális énkép, alkotó képzelőerő és „énerő”, amely lehetővé teszi a valós jövőperspektíva kialakulását, és lehetőség biztosít arra, hogy a fiatal kipróbálhassa önmagát különböző tevékenységekben, megízlelje a kompetencia és a felelősségvállalás élményét.

Az értékre nevelés nyolc követelménye következőképpen határozható meg (Cole és Cole, 2003):

1. Alapuljon gondolkodáson.

2. Épüljön emocionalitásra.

3. Az individuumból induljon ki.

4. Összefüggéseket tárjon fel.

5. Vezessen cselekvésre.

6. Engedje meg a pluralizmust.

7. Biztosítson tartalmi és időbeli szabad teret.

8. Az életre és a problémák megoldására irányuljon.

Az értékek tehát egyfajta pszichés reprezentációként segítik a személyt élettere kialakításában, s ezen belül a serdülőkor kiemelkedő jelentőségű az identitás kialakulásában éppúgy, mint az értékek elutasításában és beépítésében. Amikor egy fiatal találkozik valamilyen új információval, hozzáállással, értékkel, akkor az elfojthatja; „emésztés nélkül” elutasíthatja vagy felülvizsgálhatja. Ez esetben kérdéseket fogalmaz meg az adott információval kapcsoltban, s ezáltal új rálátást nyerhet, így a felismerés motivációként, új gondolatok, érzések, cselekvések ösztönzőjeként hathat, átrendezheti a korábbi értékeket, kötődéseket, és új identifikációs folyamatokat aktiválhat (Váriné, 1987).

Azt tapasztaltam, hogy léteznek bizonyos kétségbe vonhatatlan értékek, amelyek tisztelete minden családban általános, ugyanakkor bizonyos értékek továbbadása már nem ilyen egyértelmű.

A kulturális vonatkozású értékek (nyelv, irodalom, történelem) a fiatalabb generáció sokszor megelőzi szüleit, ami lehet akár a magasabb iskolázottság, vagy a több irányból érkező kulturális hatások következménye is.

A népi kultúra tekintetében nem mutatkozott meg a család szerepe – egyes családokban a szülők, más családokban épp a fiatalabb generáció érdeklődik inkább a népi kultúra iránt.

Nem mutatkozott összefüggés a nemzeti identitás és hagyománytisztelet, valamint a más kultúrák, nemzetek iránti érdeklődés, tolerancia tekintetében.

Hogy mennyire fontos az értékek átadása a generációk között? A digitális fejlődés nagyfokú hatást gyakorol a különböző generációkra. Így volt ez régen és most is. Az erre vonatkozó kutatások azt bizonyítják, hogy  a történelem és irodalom iránti érdeklődés tekintetében is, ugyancsak a fiatal generáció mutatott nagyobb érdeklődést, mint a szülők, és eltérés mutatkozik abban is, hogy a családon belül mennyire adják át az ilyen irányú érdeklődést, mint értéket. , jellemzően a fiatalabb generáció nyitottabb, mint szüleik generációja, ugyanakkor megfigyelhető összefüggés a családból hozott értékek, és a fiatalabb generáció értékei között.Mindemellett lényeges, hogy a szülő, nevelő elvárásai, „követelései” a gyerek felé mindig álljanak összhangban a fiatal erőforrásaival.

Nem csak a most nekünk kell az informatika fejlődésével lépést tartanunk, hanem más korok felnőttjeinek, gyerekeinek, szülői, tanítói szerepkörökben is szembesülniük kellett a feladattal.

Hogy ne menjek túl messzire, de húzzak párhuzamot a kultúra egy más területével, a mozgóképtudomány is elkülönít X és Y generációt és értekezik sokat arról, hogy miként hatott rájuk a technikai megjelenés, az a megszokott előző évtizedek által diktált információs tempó megváltozása. Hogy mit jelentett a rádió, telefon, a mozgókép, a híradó megjelenése, a televízió elterjedése. Az akkori bevándorlók számára milyen nehézséget okozhatott ez és, de "végül" a bennszülöttel és bevándorlók számára milyen előnyöket és hátrányokat jelenthetett. Hiszen ez jelenti a mai alapokat.

Cole, M., Cole, S. R. (2003): Fejlődéslélektan. Osiris Kiadó, Budapest

Csepeli György (2002) A nagyvilágon e kívül… Nemzeti tudat és érzésvilág Magyarországon 1970-2002. Budapest: Kiadó: Jószöveg Műhely

Csukonyi Cs. (2002): Az értékek világa. In: Münnich Á. (szerk.): A jövő vezetőinek jelene. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 31–45.

Wessely Anna (2005) A kulturális örökség fogalma

Az IKT-ban való részvétellel illetve az itt töltött élet során idővel óhatatlanul gazdagabbak leszünk

számos pozitív és vitatható tulajdonsággal is. Például a gyors információ szerzés nélkül való nehéz boldogulás, a célirányos keresés vagy a türelmetlenség, melyet többek között biztosan a felénk áradó eszméletlen gyors és sok információ mennyiségből szerzünk. De ezzel párhuzamosan nő a befogadóképességünk is, amihez nagy mértékben a multimédia használata járul hozzá. Ez, ahogy azt a tegnapi órán is hallottuk, nagy mértékben köszönhető a képek reneszánszának, annak, hogy a képi gondolkozás az IKT világában új lehetőséget ad a felhasználók számára. Miért tudunk általa többet befogadni? Mi befolyásolja ezt? Hogyan is alakul ez fejlődéslélektanilag? Szeretném a mai blog bejegyzésemben ezt a témát feszegetni arról az oldalról, hogy hogyan alakul ki bennünk az erre való fogékonyság, hogy azon túl, hogy jobban rögzül az, amit egyszerre látunk és hallunk is, hogy az agyunk milyen rendszerben képes tárolni a formákat, ábrákat, milyen jelentéstöbblettel bírhat még a multimédián keresztül felénk érkező információ.

A színeknek különleges képességeik vannak. Nem csak tarkábbá teszik életünket, hanem befolyásolják érzéseinket, hangulatunkat, megnyugtatnak vagy felvidítanak. A színek ösztönszerű, vagy akár tudatos használata is energiát jelent számunkra. Emberként ez az egyetlen olyan típusú energia, amelyet szabad szemmel észlelünk. Hat ránk a színekben rezgő energiák tartománya. Speciális elektromágneses rezgésükkel jelentős befolyást gyakorolnak ránk.

A pillanatonként átforduló divat mellett az éghajlat és a kultúra adta tradíciók alapvetően megszabják szín-vonzalmainkat. A gyermekek ugyanezen hatások sugárzásában élnek, noha megfogalmazni nem képesek, nálunk szenzibilisebben reagálnak rájuk. Minden szín mély pszichológiai és szimbolikus értelmet hordoz magában, így nem véletlen, hogy valaki miért éppen az adott színhez vonzódik. Ez különösen igaz a kisgyermekekre, akik teljesen ösztönösen, spontán válogatnak a színek között.

A rajzolás és színezés a gyermek számára az önkifejezés egyik lehetséges eszköze, hiszen a gyerekeknek folyton alkalmazkodniuk kell az idősebbek szociális világához, amelyek szabályai a gyermekek számára külső tényezők maradnak, nem érzik sajátjukénak, utánozzák a felnőtteket. Számukra a fizikai világ nem tudja kielégíteni teljes mértékben érzelmi igényüket, mert ez számukra hiányos. Érzelmi és értelmi kiegyensúlyozottságához szüksége van a gyermeknek egy olyan tevékenységi területre, amelynek kiváltó oka nem a valósághoz való alkalmazkodás, utánzás, hanem egy kényszer és szabályok nélküli világ. Ez lenne a játék, amely a valóságot átalakítja a gyermek igényeinek megfelelőre. A gyermek számára nélkülözhetetlen, hogy kialakítson egy saját kifejező eszközrendszert, amit saját kedve szerint alkalmazhat, alakíthat. A játék témakörébe tartozik számára a mese és rajzolás is. Ezek az úgynevezett funkciók azt a szerepet töltik be a gyermek életének korai szakaszában, amit a beszéd jelent a felnőttek számára. Ahelyett, hogy egy-egy eseményt újragondolna, eljátssza vagy lerajzolja, ezzel újra átélve az adott helyzetet, ami nyomasztja vagy számára érdekes. Nekik nem elégséges a belső újragondolás, belső felidézés, ez segít csak nekik feldolgozni egy adott történést, élethelyzetet. A gyermek a játékot és rajzolást nem kikapcsolódás gyanánt végzi, hanem funkcionális jelentősége van, méghozzá leggyakrabban az élmények feldolgozására szolgál. Ez pedig hasznos a gyermek fejlődésére nézve.

A gyermekrajzokról írt tanulmányokban kétféle ellentétes nézet alakult ki. Az egyik szerint a gyermekrajzok még kezdeti stádiumban is realisták, mert valamilyen tényleges mintát utánoznak, míg a másik irányzat képviselői szerint a rajzok idealizálást hangsúlyoznak. A gyermekrajzok 8-9 éves korig akaratukban realisták, egy adott tárgyat, személyt az akkori tudásuk szerint rajzolnak le, majd később, mikor több információhoz jutnak a rajz megtestesítőjével kapcsolatban, akkor egészítik ki művüket. Gondoljunk arra, mikor a gyermek először csak egyszerű, fekete színnel lerajzol egy pálcikaembert, majd később már megpróbál „rendes” emberformát rajzolni, kiszínezi, felöltözteti. Abban azért minden gyermekrajz kutatást végző ember megegyezik, hogy a rajzok forrása legkevesebb két forrásból származik. Az egyik a hasonmás kép, amit valamely emlékéből rajzol le a gyermek, és vannak a nem hasonmásképek, amit mozgási és átalakulási képnek is neveznek.

Amikor mesét mondunk vagy olvasunk a gyerekeknek, ők egy belső képet gyártanak ahhoz, amit hallanak, és olyanra színezik, ami számukra a legkellemesebb. Ezek a belső képek is lehetővé teszik számára, hogy indulatait, feszültségét feldolgozza és ezek a belső képek teszik mind teljesebbé külső és belső világát.

Akár érzékeljük, akár nem, a színek hatással vannak ránk. Már az ókoriak is észrevették, hogy a színek hatnak az emberre.

Például a világos pasztellszínek inkább nyugtatnak, míg a sötét vagy az élénkebb színek pedig energiával töltenek fel. A színeknek kiemelt jelentőségük van a különböző kultúrákban, a grafológiákban, a feng shuiban, a gyógyításban és természetesen a pszichológiában is. Sosem véletlen, hogy ki milyen színhez vonzódik éppen. A kínaiak még a főzéssel is kapcsolatba hozták a színeket: megfigyelték, hogy a kéket kedvelők sózzák az ételt, míg a zöldet szeretők inkább édesszájúak, az ibolyaszínt választók pedig a keserűt szeretik. Bonyolult idegrendszeri folyamat eredménye, hogy ki miért választ adott érzelemhez bizonyos színt. Hatalmas segítség az értelmezésnél a színtani jelentések ismerete. Így képet kaphatunk szorongásról, félelemről, örömről, féltékenységről...

A pszichológusok megfigyelték, hogy a színek osztályozása életkoronként változik. A fiatalabb, ingerkereső életkorban a harsányabb, míg idősebb korban inkább a pasztellszínek tetszenek. Mindannyian jobban kedvelünk bizonyos színeket a többinél és ezek a színek nagyon sokat elárulnak rólunk, mind testi, mind pedig pszichológiai értelemben. Mikor úgy döntünk, hogy változtatunk környezetünk színein (pl. más színűre festünk egy szobát, más színű ruhát viselünk) valami újat árulunk el magunkról, akár tudunk róla, akár nem.

Foglalkozások és intézménye is alkalmaznak tudatosan bizonyos színeket, tehát, ha titokzatos módon is, de szerepük van az életünkben. Biológiai örökségünk tudatalattiként működik, és bizonyos színek vonzóak vagy undort keltenek, hasznos információkat vagy figyelmeztetéseket közvetítenek. A színeket tudatalatti módon is használjuk. (Van valami oka, hogy ezt a kék blúzt vettem fel ma reggel? Miért a sárga kancsót vásároltam meg a fehér helyett?)

Mindannyiunknak szüksége van arra, hogy a mindennapok során színekkel kapcsolatos döntéseket hozzon. A színek tehát nagyon sokat segítenek, hogy általában mindenki kifejezhesse önmagát.

A színekkel kapcsolatos általános vélemény, hogy minden színnek vannak pozitív és negatív tulajdonságai, jelentései.

A színek iránt érzett csodálatunk már nagyon hamar kialakul. Valóban, szinte minden gyerek felteszi a kérdést: “miért kék az ég?”. Azért, hogy erre legyen válasz, és a számtalan színekkel kapcsolatos többi kérdésre, a tudósok megalkották a “színelméletnek” nevezett tudáshalmazt. A színelmélet a színekkel kapcsolatos szabályokkal, eszmékkel, elvekkel foglalkozik, függetlenül attól, hogy egy művész hogyan is használ ilyen vagy olyan festékeket.

A görögök azt vallották, hogy a színek a fény és a sötétség küzdelméből születnek. Arisztotelész a színeket lineárisan rendezte el, a tiszta színárnyalatok világos vagy sötét mivolta alapján. Ez a színelmélet közel kétezer éven át kitartott, az időszámításunk előtti hatodik századtól egészen az időszámítás szerinti tizenhetedik századig. Ekkor, Newton üvegprizmát használt, mellyel a napfény fehér színét legyező alakú színes hullámhosszokra bontotta fel, ennek a spektrum nevet adta.

Newton névvel látta el a színeket: ibolya, indigó, kék, zöld, sárga, narancs, piros. A spektrum hét színét zárt körben ábrázolta és ezáltal megalkotta az első színkereket. Az 1704-ben megjelent színelméleti tanulmányának megjelenése hatalmas vihart kavart, hiszen szembement az évezredes Arisztotelészi lineáris színelmélettel. A tudósok évszázadokon át az emberiség kedvéért vizsgálták a színeket. Az elmúlt évtizedek során azonban a színeknek nagyon jelentős szerepe lett. Ami a színek művészetében betöltött szerepét illeti, a művészek és tervezők számára a leglényegesebb huszadik századi újítás a színek numerikus és betűjeles osztályozási rendszere, melyet első sorban ipari és kereskedelmi célból alkottak meg. A kódolt színrendszer egyik eredménye a modern életben előállított színek (olykor szinte túlzó) sokasága.

Vekerdy Tamás: Érzelmi biztonság

Jean Piaget – Bärbel Inhelder: Gyermeklélektan

Stephanie Norris: Titkok nélkül - Színterápia

Az elmúlt héten nagyon sok blog társam bejegyzését olvastam el és próbáltam nyomon követni a hozzá érkező kommenteket, az azokból kialakuló parázs vitákat, újabb gondolatmeneteket, ötleteléseket.

Úgy látom mindenkit érdekelt a technológiai fejlődéssel való lépés tartás, hogy vajon legalább azoknál az eszközöknél amit mi magunk használunk, átlátjuk-e mit tud most, hogy válhat erényünké, mennyivel több egy újabb kiadás vagy egy újabb frissítés az internetről. Azt hiszem abban kimondottan vagy kimondatlanul is, de megegyeztünk, hogy képtelenség számunkra ezeket átlátni. Egy - kettőt használunk rendszeresen, tudjuk is kezelni és tényleg segítségünkre van a munkánkban és tanulásunkban, de ha nem muszáj nem frissítjük a programot, mert az újabb órákba, napokba (kinek mennyi) kerül míg átlátjuk, megtanuljuk. Erre viszont nincs kapacitásunk, mert az is problémát jelent, hogy hogyan válogatjuk ki a megfelelő információkat magunknak a ránk zúduló mennyiségből, hogy a kiválogatottakkal előbbre jussunk. Pedig ahogy a Sulinet kezdeményezéseit tanárként használnunk kellene, így a tanulásban is számos úton járhatnánk még a megszokottak mellett, ha ezt jól megszerveznénk és lenne rá időnk.

Vissza- visszatért a blogbejegyzésekben az időmenedzsment problémája, amit most mi levelező tagozatosok, tényleg aktívan meg is élünk. Próbálunk lépést tartani az iskolai követelményekkel, úgy hogy ezt semmi mást ne befolyásoljon negatívan. De sajnos néha megsínyli valaki vagy valami körülöttünk. Persze bízom abban, hogy idővel rutinná válik majd a feladatul kapott rendszerek működtetése és az írás maga is és így tényleg sok időt fordíthatok majd a tartalomra, a ti felvetéseitek utána járására. Tapasztalom, hogy megszűnik tér és idő ezek használata közben, repülnek a félórák, órák az életemből, pont úgy, mintha egy casinoban ülnék a félhomályban, ahol minden arra játszik, hogy elveszítsem az időérzékemet. A monotón suttogó hangok, az ablaktalan tere, ahol sehol se látok órát a falon. Nem csoda, hogy sokszor esett szó a függőségről.

Emellett a kulturális késéről társadalmon belül és különböző társadalmak között.

Volt szó arról, hogy az internetes kommunikációnk alapja leginkább jelenleg az email, de miért miért üzenünk egymásnak hangüzenetekkel? Hogyan fog ez vajon beépülni a mindennapokban? Rögzül majd annyira, hogy egyszerűbb és ezáltal gyorsabb lesz így az üzenet küldés? Lesz majd viszonylag diszkrét meghallgatási, megnézési formája? Vagy majd mindenki egy fülébe dugott fülhallgatóval ücsörög a közösségi terekben. Nem fogja ez még inkább a távolságot erősíteni a személyes, élő kapcsolatokban? És ami nagyon fontos tényezője lehetne a számunkra, felhasználók számára, többet tud majd adni? Miért lenne jó, ha én látnám is azt, aki most ez esetben nem ír, hanem hozzám beszél? Látom majd a nonverbális kommunikációs jegyeit a kis képernyős okos telefonomon? Vagy majd gazdagabban fejezi ki magát egy "videokamera" előtt, mint ha írna? Beépül majd mindez úgy a mindennapjainkba, mint az email küldés? Ha igen, mi lesz a többi, most használatos kommunikációs eszközünkkel, csatornánkkal? Őszintén mondom, az első félév elején problémát okozott a szemináriumok alatti jegyzetelés sebessége és minősége. Hogy ekkor tudatosult bennem, hogy már írni sem tudok. Számítógépen még nem tudok elég gyorsan, elég pontosan, saját kézzel pedig már nem tudok, annyira elszoktam tőle. Pedig anno szépen a táblára írni is tanultunk. Át is gondoltam akkor, hogy egy átlagos héten megközelítőleg hány sort írok kézzel és milyen célra. Félelmetes, hogy mennyire eltűnik a mindennapokból, szinte észrevétlenül.

De, hogy írjak hasznos felfedezésemről is, az első az volt, mikor kiderült számomra, hogy a Facebook email címemmel és jelszavammal bizony be tudok lépni más felületekre és ezeket össze tudom hangolni. Félelmem volt újabb és újabb passwordok generálása, mert persze felírhatnám mihez mit gyártottam, de nem lenne a gyors használat közben ezeket keresgélni. Úgyhogy én a gyakorlatban ennek örültem először.

De napok óta, talán a második blogbejegyzés írására készülve már más szemszögből olvasom a ti gondolataitokat is. Őszintén szólva -és ezért kérem senki ne haragudjon meg rám- néha izzadtságszagúnak érzem. Ez alatt természetesen a saját írásaimat is értem. A gondolatokat talán nem is, azt gondolom azok megszületnek egymás kommentjeihez, bejegyzéseihez kapcsolódva, de a visszacsatolás szükségessége, azok intenzitása a mennyisége sokszor nekem nem valósághű. Ettől nehezen ösztökél újabb és újabb megnyilvánulásokra. De vajon miért jó ez? Tűnődöm ezen nap mint nap. Mert az én habitusom, az én "beszélőkém" nem ilyen. Ennél sokkal kevesebbet szeretek mutatni magamból. Élő szóban csendes vagyok, írásban sem jellemző rám a terjengősség, sőt, jóval inkább az ellenkezője. Egyáltalán nem érzek késztetést arra, hogy megosszam veletek melyik busz megállóban állok éppen, hogy este melyik filmet nézem meg, hogy karaktereket számlova blogot írjak, független attól, hogy ez az általam választott tanulmányokhoz kapcsolódik vagy sem. Most például a bejegyzésem írása előtt egy cikket fordítottam (Thomas Schubert & Steffen Giessner: The Naked Power, Understanding Nonverbal Communications of Power)

egy referátumhoz, amit most közzé teszek számotokra a Twitteren is, de sose említettem volna senkinek azt, hogy pont ezzel foglalkozom. A végeredményről írtam volna egy emailt a csoportmunkát érintő csoporttársaimnak és természetesen ha összeáll az előadás prezentálom majd, dehát az a végeredmény, nem a tény, hogy csinálom, nem egy köztes eredmény a munka folyamatában.

Biztos vagyok benne, hogy könnyebb a nyitottabb személyiségek, a szereplést kedvelők számára és a produktumuk is sokkal kellemesebb, olvasmányosabb, megragadóbb, emlékezetesebb. Velem talán az a baj, hogy mások élete sem érdekel ilyen felületesen/ vagy ilyen mélységig. Tényleg csak funkcionálisan, a "használható" információk befogadására törekszem. Bár az előző gondolat kapcsán nagy kérdés számomra, hogy ez valójában melyik. Felületes vagy mély? 64 hallgatóval sose kerültem volna kapcsolatban nemhogy a félév során, de azt hiszem a két év alatt sem. Sose tudhattam volna meg semmit a gondolataitokról, a témákhoz kapcsolódó érzéseitekről, véleményeitekről, alakuló, változó tudásotokról.

De mire lehet jó ez a terjedelmes és sok- sok megnyilvánulás? Aminek nincs vége, ahogy az megfogalmazódott a Facebookról szóló filmben "ennek soha sincs vége, ez olyan, mint a divat." Régen egy valaki megírt egy könyvet azt elolvasták ezren, megírt egy színdarabot, azt megnézték ezren, a feltalálók feltaláltak valamit... ezekről mi olvasók, nézők, tanulók, legyen szó bármely aktuális szerepről, értesültünk. "Csak" értesültünk.

Nem gondolkoztak közösen, legalábbis nem ennyien. Tanárok tanítottak, amihez használtak mások által megírt tudásanyagokat. De nem születtek ezáltal újabb irányok, újabb gondolatok, újabb ötletek. Vagy legalábbis nem ennyi. Ma cél, hogy egymás gondolataiba beleszólhassunk. Kiegészíthessük azokat. Cél, hogy több legyen mint a kiindulópont és a kiindulópontkor várt, lehetséges eredmény. Egy mátrix alakul ki, amely itt- ott kicsomósodik és abból újabb és újabb gondolatok születnek, újabb irányt vesznek.

Lehet, sőt biztos, hogy azok közé tartozom (remélem idővel ez múltidővé válik), akiknek csak az jelenti a tanulást, ha rögtön, láthatóan van kézzel fogható eredménye. Miért jó ez nekem? Hogy tanulok konkrétan belőle? Hogy fogom használni? Fogom használni valaha a Secound Life-ot? Soha nem mond, hogy soha alapon megeshet. De azt hiszem, ez már egy új megközelítés és tényleg egy szemléletmód váltás! Bajban vagyok vele és ez is csak ötletelés, hogy miért szükséges ez az egész.

Idővel ha sokat írok, természetes lesz mint a beszéd. Akik írnak, csak a végeredményt, gondolataik végét írják le. Ha itt ülnének és elmesélnék ugyanazt, amit most leírnak, sokkal többet mondanának ugyanarról. És a belelátnánk a fejükbe? Még több gondolat társulna ugyanahhoz a témához. Sőt, sokkal több érzelem. És ha azokba itt- ott bekacsolódhatna más is, mi lenne a végeredmény? Egyre többet írok majd le a gondolataimból, mert muszáj írnom. Ha nem a gyakorlati teljesítését választom a kurzusnak, nem írok le egy árva sort se. De ha igen, azt sem mutatom meg senki, ez egészen biztos. De most írok. Sokszor, sokat, mert a terjedelmesen és sokszor kell írjak. Többet ér majd, mert többet mutatok a gondolataimból, mint ha végeredményről értesítenélek csak titeket. Nézzük csak! Ha például ezt írom: Menjünk fel holnap a János- hegyre. Szóban, azt mondanám: Figyelj, arra gondoltam, holnap menjünk fel János- hegyre, szép idő lesz, sétálhatnánk egyet! Ezt gondolom, mielőtt leírom: Holnap fel kéne menni a János- hegyre. Nem, inkább bringázzunk fel a hegyre, szép idő lesz. Hmmm, mi van ha elered az eső, még nincs itt a tavasz, legyen busz.

Ugye-e hogy mekkora a különbség?

És ti csatlakoztok hozzá, én meg a ti gondolataitokhoz. Amiből születik még egy és még egy és még nyilván valóan sok száz a kurzus végére. Elkezdődik egy véleménycsere az azonos intellektuális érdeklődéseinek síkján. És a közös tudás mindig több!

Várom a Digitális nemzedék elméletekről szóló előadást a felhasználói szokásokról, életkorról és IKT kompetenciáról. Sokban fog kapcsolódni a mai bejegyzéseimhez, úgyhogy remélem, hogy lesz folyamatosság az írásaimban, a számomra érdekesebb részletekkel lesz majd lehetőségem többször is foglalkozni.

Információs társadalom – modellek, gazdasági és társadalmi következmények

Kié lesz az iskola?

Eszembe jutott erről egy történet. A főiskolai éveim alatt volt egy csoporttársam, Ági, aki jó barátnőm lett az ELTE-n töltött évek alatt és szerencsére azóta is maradt számomra. Idővel családot alapított egy szintén pedagógus férjjel. Született egy kis lányuk, aki egy délután rakoncátlankodott otthon a kertben – a történet szempontjából, hogy mit tett éppen, az nem befolyásoló– mire az apukája kérdőre vonta, hogy nem tanultad meg az iskolában, hogy ezt nem szabad csinálni? Elszégyelte magát és Ági elmesélése alapján hetekig tartott még elrendezte magában/ magával a történteket. Eszébe jutott, hogy szülői értekezleten hányszor hallja ezt a gondolatot. Hogy vajon mit tesz ezért és ez ellen tanítóként. Vajon szülőként ő maga is legszívesebben másra hárítaná a feladatot? 

Vagyis mik a meghatározó elemek? Hogyan hat egymásra tanuló, szülő, pedagógus és társadalom?Mit várunk az e tanulástól? Hogyan hiearchizáljuk, hogyan állítjuk középpontba a céljainkat?

Tegnap az óra megtekintésében elakadtam. Először azt hittem a többiek chatelését olvasva, hogy ez nem rajtam múlik, de rájöttem, hogy az én korlátaim vagy az én korlátaim is okozzák a problémát. Tehát számba kell vegyem, hogy milyen előzetes kompetenciákkal rendelkezem.

Anno, talán bő tizenkét évvel ezelőtt, amikor a Kazy könyvtárban megírtam az első emailemet, később elkészítettem az első freemail postafiókomat, akkor borzasztó nagy feladatnak tűnt ennek a világnak a megismerése. (A tantárgyhoz kapcsolódó felületekben szerzendő jártasság, most ugyanezt jelentette számomra. Sikerül majd valaha megtanulnom? Természetesen hamar belerázódtam, ezért joggal remélhetem most sem lesz másképp, bizakodó vagyok.)

Dolgozatainkat kézzel írtuk. Habár volt írógép, nem kellett használjuk csak a szakdolgozatunkhoz. Most kell hogy legyen számítógépem, nem is akármilyen, hanem viszonylag nagy kapacitással bíró, hogy az összes programot képes legyen futtatni. Szükséges, hogy legyen széles sávú, megbízható internetem. Na, nekem sajnos az nincs, ezért akadtam el tegnap. Kell, hogy tudjak angolul, mert van amit csak így érthetek meg a feladatok közül (ez utóbbi nagy eséllyel összecseng a képzésbe való bejutás feltételével).

Mit hoztam ebből otthonról? Úgy szocializálódtam, hogy soha nem „dobunk oda semmit” azzal a gondolattal, hogy ezt nem tudom, nem megy. Hanem megpróbáljuk megcsinálni. Segítséget kérünk hozzá, megpróbáljuk több oldalról megközelítve elérni a lehetséges jó megoldást, bármi is legyen az. Gyerekkoromban az akkor aktuális, háztartásokban fellelhető technikai eszközöket ismertem, biztosan használtam, úgyhogy automatikusan így vagyok most a számítógéppel és azok kiegészítőivel. Amit szükséges a mindennapjaimban használom, azok alapján azt hittem, hogy modern nő vagyok, aki otthon van ezen a téren is. A kurzus kapcsán az első percben kiderült, hogy ez nincs így, a facebook használaton kívül, a többiről csak fámaként hallottam, de nem voltam ismerőjük, felhasználójuk.

Azt hiszem az a baj, hogy nem túlságosan érdekel. Az úgynevezett számítógépes játékok világa egyáltalán, a kütyük technikai háttere, aktuális trendje szintén nem. Hadilábon álok a virtuális világ szükségszerűségével.

Úgyhogy megfogalmazódott az első csomag, ami a tanulón, jelen eseteben rajtam múlik majd a félév során és amit a kurzustól várok. Biztos vagyok benne, hogy a tanulás oldalról való megközelítés ad majd számomra akkora lendületet, hogy változtassak felhasználói szokásaimon, hogy megtanuljam itt is kiszűrni a számomra fontosakat és talán... remélem lesz olyan kedvencem is, ami majd beépül a mindennapjaimba. Amit majd adaptálhatok úgy, hogy erényem lesz a munkámban. (A usetream használatának megismerése volt a döntő érv, ami miatt a gyakorlati feladatok teljesítése mellett döntöttem. Az ezzel kapcsolatos ismeretek már volt szükségem/ lett volna szükségem eddig is, de nem volt kapacitásom elsajátítani. Persze ez is egy nehéz kérdés: Mire nem volt időm, tanulni? Mitől vette volna el az időmet, a tanulástól?) Nemcsak az erre a hétre való felkészülés, hanem már az első előadás kapcsán tanulással töltött óra is megválaszolta azt, hogy az információs társadalom előnyeit nem használtam ki eddig. Pedig számtalan olyan felület van amit lassan felfedezek és gyanítom minél többet tudok majd, annál több hiányosságomat fogom észrevenni.

Mit teszek a konkrét feladatokon túl? Nem csak a blogbejegyzések terjedelme miatt jutott eszembe - már az előző félév is kapcsán megfogalmazódott bennem a gondolat-, de a végső lökést az a bizonyos, már már mumusként emlegetett 12.000 karakter adta. Úgy döntöttem itt az ideje megtanulnom vakon gépelni, hogy a leadandó munkánk és mostantól a blogbejegyzések elkészítése közben a tartalmi kialakításra fordíthassam az energiámat. Letöltöttem egy szoftvert, kitűztem célul egy határidőt, egy napi gyakorlásra fordított időt és remélem a félév végére megtanulok gyorsan, hibátlanul, tíz újjal, vakon gépelni! Gyakorlási lehetőség adott! Már a szoftver letöltése, illetve kiválasztása is előbbre vitt, sok félelmem van a fogalmazásom lendületességével, az érdeklődés fenntartásához szükséges képességeimmel kapcsolatban, a témaválasztásban sem vagyok magabiztos, egyszóval az írás azt hiszem nem az én asztalom. De rájöttem, hogy sokat segít mások bejegyzéseinek, blogainak olvasása. Eddig ezekre nem sok időt fordítottam, de márcsak a kurzus célja kapcsán is, ezentúl ez nem így lesz.

Bátran állíthatom, egyik feladat hozza a másik ötletet és annak megvalósítását. De mi ez ha nem az élethosszig való tanulás alapja? És rögtön itt az első, számomra egyik legfontosabb értéke az etanulásnak, hogy pillanatok alatt hozzájuthatok mindehez. Kigondoltam, hogy megtanulok gépelni. Kerestem néhány mac-re alkalmazható szoftvert, átolvastam melyik mit kínál. Olvastam mások használatból nyert tapasztalatairól és kiválasztottam a legígéretesebbet, a számomra leginkább testre szabottnak tűnőt. Letöltöttem, elkezdtem használni. Ez nem telt több jelenetősen több időbe, mint ennek a blogbejegyzésnek a megírása. És már ismerek is 32 kisbetűt :)

Hogyan fogja ez az életmódomat forradalmasítani? Mi lesz fölösleges, mi épül be hasznosan, hogyan és hova? Az első hét követelményeinek teljesítése közben kiderült, hogy sok idő vesz igénybe a feladat, jóval többet, mint amennyit megengednek a mindennapjaim, hiszen nem véletül választottam a levelező tagozatot. Viszont a kollokvium helyett se véletlenül választottam a gyakorlati feladatok teljesítését. Szeretném a legtöbbet megtanulni a félév során. De ehhez, át kell alakítsam a mindennapjaimat. Mivel a munka és a nap kötelező teendőinek vége mindig nyitott, sokszor tervezhetetlen, reggelre szorítottam erre időt az életemben. Tegnap elhatároztam, hogy külső, tanulás szempontjából zavaró tényezők nélkül, egybefüggő időt szeretnék az interneten tölteni a feladattal, nem telefoncsörgésekkel megszakítva, húszperces blokkokra osztva. Így előbb kezdem a napot és a munkaidő kezdete előtt, mint ma reggel is, átolvastam az új bejegyzéseitek és elkészítem a sajátomat. Ahogy a tanár úrét olvasom, jól döntöttem a napszakot illetően, reggelre biztos, hogy minden inspiráló bejegyzést is láthatok, minden tálcán lesz majd ahhoz, hogy tanulhassak.

Remélem, hogy a kurzus végére interaktívabb leszek és talán másokat is inspirálhatok majd erre. Már látom, hogy a lehetőség adott, csak sokszor az emberek többsége nem tud, nem akar vagy nem szokott ezzel élni. Még mi sem, andragógia szakos hallgatók. Már érlelődik a gondolat, hogy a legközelebbi, Korszerű tanulási és tanítási módszerek kurzushoz tartozó csoport feladatunkban, hogyan fog ez megvalósulni.

Sok bejegyzést olvastam az elmúlt napokban tőletek, érzéseitekről a konnektivista világról melynek részeseivé szeretnénk válni, ellenérzéseitekről ezek nehézségei miatt. Terveitekről, találgatásaitokról, hogy hogyan látjuk majd a világot a kurzus után. Sok olyan gondolatot megfogalmaztatok, amit én is leírtam volna, ezért kezdésként inkább egy érdekes cikket szeretnék megmutatni Nektek.

Úgy érztem számomra az első nehézséget a tempo jelenti a kurzusban. Az e téren szerzett eddigi tudásom autodidakta módon született, magam diktáltam a sebességet is (bizonyára változik majd a jártassággal). Regisztráltam mindenhova és elkezdtem tanulmányozni az ismeretlen oldalakat. És hogyan kezdjek hozzá a feladatok tartalmi részéhez?

Tényleg, tanultam valaha az internetről? Az internetes társadalomról? A célokról, lehetőségekről, használatukról? Ahogy elindultam ezen a gondolatmeneten (volt magyar szakos hallgatóként), eszembe jutott Bódy tanár úr és kutatásai a nyelvészet tanszékről (jelenleg a Kodolányin tanít). A világháló nyelve a szakterülete és az e-nyelv.hu oldalon bukkantam rá egy, a blogokkal kapcsolatos munkájára. Ajánlom figyelmetekbe, érdekes kitekintés!

http://e-nyelvmagazin.hu/2010/09/10/a-blogok-nyelveszeti-aspektusai/

Végre elkészült a blogom! Igyekszem az első feladatig megtanulni minden csínyát- bínyát!